A Szent Johanna gimi folytatása | Mindent elölről 4. rész | A szökés

Nem hittem volna, hogy ennyire mélyen érint az, hogy beszóltam valakinek. Mondjuk, én mikor nem szólok be? De akkor is, ez más volt.
FIGYELEM, NYÁLASSÁGZÓNA!

Szóval, erről nem igen szoktunk beszélni, de régen én és Flóra MLB (mindörökké legeslegjobb barátok) voltunk, de aztán megváltoztam. Legalábbis ez a hivatalos verzió. Akkoriban nehéz dolgokon mentem át, eltávolodtam mindenkitől, és csak a rosszfiúk maradtak. Így ismerkedtem meg Rolival.

Anyuéknak persze nem tetszett, hogy ,,elromlottam’’, és megkell hogy mondjam, Flóra sem volt elragadtatva.

Attól a naptól kezdve mások lettünk, de annyira, mintha nem is testvérek lettünk volna.

Ő megmaradt ugyanaz a személy, de én a cinizmusról, és a szarkazmusról lettem ismert. Mondjuk, ettől lettem menő. De ellenben ezzel a jegyeim abszolút romlottak, aminek legfőképpen anyu nem örült. Ezért úgy döntött, hogy beírat a Szent Johannába, mondván ott majd megváltozom, és visszakapják azt lányt, aki a történtek előtt voltam. Kár, hogy már mérföldekre vagyok attól, és ez a folyamat visszafordíthatatlannak tűnik. Persze azért hagyom, had próbálkozzanak, de én nem akarok újra olyan lenni. Nem akarok Flóra lenni.

Természetesen ez a sztori akkor tetőzött, mikor Flóra kitalálta, hogy ő is a Szent Johannába akar járni. Azt hittem, hogy élve megnyúzom. Én értettem, hogy jó suli meg minden, de direkt megbeszéltük, hogy nem megyünk ugyanoda az általános elvégzése után. Természetesen nem így lett. Miért is lett volna úgy? Akkor talán az életet élvezetnek hívnák…

NYÁLASSÁGZÓNA VÉGE.

Gabi kirohant Flóra után, én meg ott maradtam egyedül a szobában.

-        Ki az? – kérdeztem egy kopogó hang után.

-        Krisz. Bejöhetek?

-        Gyere – fúrtam a párnámba a fejem, és így vártam, hogy leüljön mellém az ágyra.

-        Hoztál deszkát? – kérdezte.

-        Hülye kérdés – motyogtam.

-        Igaz. Mi a baj?

-        Flóra csinálja a problémákat a nyakamba. Mi lenne?

-        Nem akarsz meglógni egy estére?

-        De Marcival…

-        Ez most komoly? Ti lányok olyan egyoldalúak vagytok. Szerelem. Ennyit tudsz? Szívesebben ülnél vele a tűz mellett, minthogy eljönnél velem deszkázni egyet?

-        Dehogyis – vágtam rá rögtön.

-        Akkor?

-        Csapjunk oda! – álltam fel, és a deszkámat felkapva a kijárat/bejárat felé osontam Krisszel.

-        Lau! Hé, Laura! – bökdösött.

-        Pszt. Szökési hadművelet.

-        Várj már –kapta el az egyik egyenesre vasalt tincsem.

-        Áú! – ordítottam fel.

-        Megvesztél?

-        Te kaptad el a hajam – fogtam a fejem kínkeserves arckifejezéssel.

-        Minden rendben van? – jött hozzánk oda egy srác.

-        Ja, minden – vakargattam a tarkóm.

-        Zoli vagyok – nyújtotta a kezét.

-        Laura – ráztam meg. – Ő meg Krisz – mutattam a legjobb barátomra.

-        Tudom. Őt ismerem.

-        Ahh. Honnan? – érdeklődtem.

-        Fogalmazzunk úgy – lépett közénk Krisz -, hogy van egy aprócska nem felkavarandó közös múltunk.

-        Tehát nem bírjátok egymást – esett le azonnal.

-        Valami olyasmi – bólintott Zoli.

-        Nem mehetnénk? – vette Krisz könyörgőre a figurát.

-        De – bólintottam. - Ne köpj be! – fordultam Zolihoz, majd Kriszt magammal rántgattam, és elvonszoltam egészen a főútig.

-        Most mi lesz? – nézett rám.

-        Mi lenne? Deszkázzunk! – álltam fel a penny board-omra.

-        Rendben – bólintott.

//Flóra szemszöge//

Miután Gabi kijött hozzám, hogy megnyugtasson, a világ legmenőbb beszólás ötleteivel készültem visszatérni a szobánkba. Az egyetlen probléma az volt, hogy a kiszemelt alany nem volt ott.

-        Hol van? – kérdeztem magamtól.

-        Ötletem sincs – csóválta a fejét Gabi.

-        Kit kerestek? – lépett be a szobánkba egy lány.

-        Az ikrem – feleltem.

-        Flórát?

-        Nem, ő én vagyok. Laut.

-        Ahha. Lady Oreo vagyok – nyújtotta felém a karját.

-        Pontosabb név? – ráztam meg azért a kezét.

-        Csonka Zsófi. Nem szabad komolyan venni.

-        Értem – bólintottam.

-        Ha már itt vagy – lépett hozzá Gabi -, segíthetnél.

-        Miben?

-        Jézus! – fogta a fejét a barátnőm – Most mondtuk, hogy egy Flórához nagyon hasonló személy eltűnt.

-        Ja, persze. De… Téged hogy hívnak?

-        Maros Gabriella. Neked csak Gabi.

-        Oké, nyugi – próbálta csitítani.

-        Na jó, elég! – akadtam ki – Én megértem, hogy másmilyen személyiségek vagytok, de a testvérem eltűnt az éjszaka közepén. Nem kéne erre fókuszálni? – kérdeztem kicsit hisztérikus állapotban.

-        De – értettek azonnal egyet.

-        Köszönöm – vettem mély levegőt.

-        Lányok! – lépett be Balogh – Gyertek a tűzhöz.

-        De… - kezdtem.

-        Nem érdekel most Laura. Szeretnék egy nyugodt estét.

-        Flóra vagyok.

-        Tökmindegy.

-        Nem az.

-        Mit mondtál?

-        Hogy az. Tökre mindegy.

-        Akkor biztosan csak én hallottam félre.

-        Ez egészen biztos tanárnő.

-        Ki az? – kérdeztem az újabb kopogtató hang után.

-        Marci.

-        Gyere – kiáltottam. – Hová mentek? – néztem a lányokra.

-        Nekem ki kell mennem a mosdóba – mosolyodott el hamiskásan Gabi.

-        Én meg… - kezdett gondolkodni Zsófi – mar… azaz elmegyek vele, mert… - változtatta meg a válaszát.

-        Nem szeretek egyedül WC-re járni – mondta végül Gabi. Persze, hogy azt akarta, hogy együtt legyek kettesben Marcival.

-        Ez nagyon fura volt – jegyezte meg társaságunk egyetlen fiútagja, azaz Ő.

-        Háát… - vontam meg a vállam – ez ilyen.

-        Értem – bólintott.

-        Flóra?

-        Igen?

-        Vagyis… Laura? Úgy utálom, hogy folyton összekeverlek titeket.

-        Semmi gond, már megszoktuk. És… Nem akarlak elkeseríteni, de ötletem sincs, hogy hol van.

-        Mármint?

-        Hívtam, üzentem neki, de egyszerűen nem válaszol.

-        Mondjuk… mert nincs itt térerő? – röhögött ki kedvesen.

-        Ó, ezt nem tudtam – sütöttem le a szemem.

-        Add a telefonod – nyújtotta felém a kezét.

-        Oké – bólintottam, majd elővettem a mobilom.

-        Egy ilyen telefont nem tudsz kezelni? – mutatott az iPhone-omra.

-        De… Többnyire elvagyok vele, csak hát nem vagyok túl jó infóból, és most tényleg elkerülte a figyelmemet az, hogy nincs szolgáltatás.

-        Fura vagy.

-        Sokan mondták már – sütöttem le a szemem.

-        Nem úgy értettem – mosolyodott el.

-        Tudom – néztem fel rá.

-        Megyünk?

-        Persze – bólintottam, majd elfogadva a felém nyújtott kezét, felálltam az ágyról, és elindultam (Ővele ©) a többiekhez.